Kick-Ass

Épp azt terveztem, hogy mivel befejeződött a Kick-Ass 2, itt az ideje írni róla, előtte azonban el szerettem volna olvasni, hogy mit írtam itt az első fejezetről, amikor rájöttem, hogy semmit. Ennek utólagos bepótolása ez a cikk, ami bár késve érkezik, mégsem hiányozhat innen, hiszen egy már-már kultikus számba menő képregényről van szó, ami több szempontból is új és eredeti, nem mellesleg az egyik kedvencem. Szóval akkor csapjunk bele a lecsóba, mielőtt szót ejtenék egyszer a folytatásról, álljon itt a Kick Ass első fejezete, ami 8 füzetet ölel fel.

Az emberek többsége egyszer biztos eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne szuperhősnek lenni. Ti, akik épp ezt olvassátok, szinte tuti, hogy megfordult már a fejetekben. Hiszen, ha rajongtok egy-egy szuperhősért, vagy úgy általában a képregényekért, és van egy kis képzelőerőtök is, akkor nagy valószínűséggel elképzeltétek már magatokat egy hős szerepében, aki játszi könnyedséggel elintézi a rosszfiúkat és a végén megszerzi a csinos lányt is. Ha beletrafáltam, akkor legalább olyan jól tudtok majd azonosulni képregényünk főhősével, Dave-el, mint én. Ő is erről a „pályáról” álmodozik, azonban nem is ül a hátsóján, hanem meg is valósítja ezt az álmot, magára ölti a zöld búvárruha szerű gúnyát és irány a város mocska, kezdődhet a takarítás.

Persze egy kamasz srácról beszélünk, így az akciók eleinte nem épp sikeresek, jócskán kap verést a srác, de mégsem adja fel, és tovább próbálkozik a hősködéssel. Az eddig teljesen szerencsétlen, iskola lúzere srác egyenesen megtáltosodik a jelmezben és a maszkban, és bár elég csapnivaló szuperhős, bátorságból, kitartásból és segíteni akarásból követendő példát mutat.

Mindez szép és jó, azonban bonyolódik a helyzet. Jelmezes barátunk ugyanis nincs egyedül, és hirtelen felbukkant „kollégái” igazi profik, akik nem riadnak vissza attól, ha épp embereket kell ölni. Egy bizonyos pontnál pedig nincs visszaút, Dave belecsöppent a szuperhősök egyáltalán nem békés és egyszerű életébe, azonban népszerűsége egyre nő, aminek felettébb örül is persze.

A mellékszerepekben tündöklő „szuperhősök” is érdekes karakterek, Red Mist, Big Daddy és fiatal ám annál brutálisabb lánya, Hit Girl mind jól ki vannak találva és fel vannak építve. Az elennfél pedig maga a maffia ebben a jó-rossz csatározásban.

Előre szólok azoknak, akik még nem olvasták a képregényt vagy nem látták a belőle készült remek filmet, hogy bár fiatal srácokról és szuperhősökről van szó, erősen felnőttartalomról van szó, káromkodással, véres leszámolásokkal, mindennel, ami a csövön kifér. Akit azonban ezek nem zavarnak, azok remekül fognak szórakozni ezen a 8 füzetes történeten. Persze az akció mellé egy kis szerelmi meg családi szál is befigyel, de csak kellő mennyiségben.

A történetet amíg Mark Millar írta, ami csak jót jelenthet, ellentétben a rajzoló nevével, akit sokan a legrosszabb rajzolónak tartanak, de szerintem ennél a képregénynél ő is betalált, amúgy John Romita Jr.-ról van szó.