Oz, a nagy varázsló

Lassan esteledik, szóval épp itt az ideje egy vérbeli estimesének. Egy kicsit most előkotorjuk magunkból a felnőttkor tégláival betemetett kiskölyköt, és elcsatangolunk Oz, a nagy varázsló birodalmába a már jól ismert kalandos és sárga köves úton, a jól ismert szereplőkkel, csak ezúttal a Marvel alkotóinak elképzelése szerint.

Gondolom senkinek nem kell bemutatnom úgy igazából ezt a történetet, mindenki ismeri a kis Dorothy kalandos útját, amelynek a hazajutás a célja, vissza a családjához Kansasbe. Magyar keresztségben itt a Dorka nevet kapta, de ez apróság, nem lényeges. Ezt a történetet legalább vázlatosan mindenki ismeri, aki egy kicsit is tájékozott az irodalomban, a filmművészetben, vagy akár a musicalekben. Mert igen, minden médiumon átkalandoztak már ezek a szereplők, bár az egész a könyvvel kezdődött, mint oly sok esetben (legalábbis én nem hallottam még olyat, hogy egy musical olyan jól sikerült, hogy megírták a könyvet is belőle, de szóljatok ha én vagyok tudatlan, és szedjem a sátorfámat Ozhoz, hogy adjon nekem eszet). 

Most a könyvek, filmek és musicalek után lássuk, hogy szerepelnek ezek a jól bejáratott karakterek a képregényfüzetek paneljein. Az a helyzet, hogy egész jól. A mese továbbra is szerethető, és bevallom az őszintét, én ebben a formában jártam végig először ezt az utat Dorkáékkal együtt. Nem igazán volt kedvem a filmekhez, musicalekhez pláne nem, és valahogy a könyv is kimaradt a gyerekkoromból, kész csoda, hogy felnőttem. Azonban a képregény mint olyan, tetszett, bár itt nagy szerepük van a rajzoknak, azokról mindjárt bővebben. 

Na mégis felvázolom azért a történetet, ne mondjátok, hogy nem. Szóval Dorka békésen éldegél Kansasben, amikor egy tornádó átrepíti őt tök logikusan egy másik világba, ez lenne Oz birodalma. Itt véletlenül megöl egy gonosz boszorkányt, ezért a jó boszorkány megajándékozza egy pár cipővel. Dorka haza szeretne jutni, ám ebben már nem tud a boszorkány segíteni neki, mert ha tudna, akkor az egész mese 2 oldal lenne, nem közel 200. Szóval a kislánynak el kell gyalogolnia Ozhoz, a nagy varázslóhoz, aki talán segít neki hazajutni. 

Dorka nem is rest, útnak indul, útközben pedig találkozik pár fura fazonnal, akiket azon nyomban megkedvel bármilyen erre fogékony olvasó. A madárijesztőhöz kb három panel kellett, és máris az egyik kedvenc karakteremmé avanzsált, és aztán a többieket is megkedveltem pillanatok alatt. A madárijesztő is el szeretne jutni Ozhoz, hátha ő tud neki eszet adni, a Bádog Favágónak egy szívre lenne szüksége, miután egy elég bizarr eredettörténet után megtudjuk, hogy az hiányzik neki, az oroszlánnak pedig bátorság kellene, hogy tényleg az állatok királya lehessen. Ígyhát mindnyájan elindulnak azon a legendás sárga köves úton, és útközben olyan kalandokba keverednek, amiket mindig az egyikük épp meg tud oldani valamilyen tulajdonságából kifolyólag. Aztán eljutnak Ozhoz, de ott sem megy minden simán, mert a nagy varázsló nem teljesít csak úgy minden jöttment kívánságot. Hőseink meg kell öljék a Nyugati Boszorkányt ahhoz, hogy Oz teljesítse kérésüket, ígyhát kezdetét veszi az újabb kalandsorozat, és még mindig nem az utolsó, de itt megállok a meséléssel.

Mint mondtam, a gyerekkoromat átaludtam, kimaradt a könyv, így nem tudom, mennyire hű ez a képregény az alapanyagához, de szerintem amennyire csak lehet. Minden esetre önmagában is szórakoztató, bár az az igazság, hogy nem mindig kötött le teljesen, egyes részeket feleslegesnek éreztem. Persze aztán összeállt a kép, de akkor is lett volna itt kihagynivaló.

Mivel ez egy mese, így nem maradhatnak el a tanulságok belőle, ez felnőttként már nem extra, de kissrácoknál működhet. Megtudhatjuk, hogy miben van az igazi boldogság, honnan ered a bátorság, mikor lehetünk bölcsek és okosak, hogyan győzzünk le akadályokat együtt a társainkkal, mert úgy könnyebb, meg hasonló dolgok. Hőseink sorra tesznek bizonyságot rátermettségükről, okosságukról, helyzetmegoldó készségükről, ilyesmikről. Szóval a történetben sok meglepő dolog nincs, egy pár fordulat azért akad, de úgyis tudod előre hogy mi lesz, nem azon van itt a hangsúly. Ez egy gyerekeknek szánt mese, ami felnőttként sem rossz, ha van még benned egy kis gyerekkor vagy nosztalgia. Ami viszont kifejezetten az élvezhetőség felé billenti a mérleget jelen esetben, az a grafika, amint említettem az előbb. Tényleg, ha nem érdekel a sztori mert már láttad/olvastad ezerszer, akkor is pörgesd végig az oldalakat és nézd meg a képeket, gyönyörűek. Nem túlzok, szinte minden panelje mehetne falra plakátnak, csak bubik nélkül. Kegyetlenjó grafika, nézzétek meg ti is, a borító itt fent még semmi, ennél konkrétan minden belső oldal szebb.

Összességében azt tudom mondani, hogy ha nem riasztanak el túlzottan az ilyen fiatalabbaknak szánt történetek, akkor adj ennek egy próbát, mert akkor nem fogsz csalódni, szerethető mese ez idősebb fejjel is, ellentétben sok mai gyerekmesével, amitől fizikai fájdalmat érzel két perc után, ha 6 évnél idősebb vagy. Még ideálisabb eset, ha van a családodban kisgyerek, esetleg saját fiad/lányod is van. Nekik mindenképp mutasd meg ezt, ha nem tudnak még olvasni, akkor olvasd fel nekik miközben ők nézik a képeket, simán el lesznek ezzel a történettel, csípni fogják. A HálóZsákon megtalálhatjátok füzetekre bontva (így 8 füzetből áll), vagy egyben is, szóval noszarajta. Ja, és a végén van pár érdekes háttérinfó és vázlat az alkotóktól, azokat is érdemes átnyálazni, számomra érdekes volt egy-egy szereplő korai vázlatát és változatát megnézni, bár lehet csak a szakmámból adódóan tartottam ezeket érdekesnek. Azért semmiképp nem rossz, hogy ott vannak.

Legközelebb már felnőttesebb sztoriról írok, de szerintem néha ilyesmi is simán belefér. Ugye?