Chuck Norris Karate Kommandója - írta: Talgaby -

Genzo:

Nagyon örülök a vendégíróknak, pláne, ha újak is kedvet kapnak a cikkíráshoz. Most is erre van példa, ugyanis újabb vendégírót köszönthetünk körünkben, aki nem más, mint Talgaby, a HálóZsák csapat oszlopos tagja. Egy igencsak érdekes
képregényt fog bemutatni nektek egy elég hosszúra nyúlt cikkben. Nem teszem rá az életemet, de van olyan hosszú, mint nekem lenne 10 cikkem. De ez ne ijesszen el senkit, megéri elolvasni, Talgaby nagyszerű humoros stílusa miatt is. A Chuck Norris Karate Kommandója c. képregényről írt Talgaby barátunk, az Elolvasom mögé rakom a cikket, mert betöltené itt a főoldalt. Tehát az Elolvasom után Talgaby szavai olvashatók.

UPDATE(2010.jún.10): Talgaby csiszolt egy kicsit a cikken, ez nem jelenti azt, hogy sokkal rövidebb lett, csak az első verzió még kicsit nyers volt szerinte. Igyhát mostmár a végleges verziót olvashatjátok az Elolvasom mögött. Enjoy.

Talgaby:

Valószínûleg nem igazán akad olyan három évnél idõsebb Homo Sapiens a nyugati civilizációkban, aki ne ismerné Chuck Norris nevét, nem kevéssé köszönhetõen annak az internetes mémnek, ami - akármilyen elképzelhetetlen is ez - még az internetet is képes volt túlnõni az elmúlt évek során. Mára mindenki tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy nincs olyan istenség egyetlen ismert vallásban sem, származzon az a Földrõl vagy a tágas univerzum akármelyik bolygójáról, ami csak megközelíthetné Chuck nagyságát.

Pedig ezzel a a ténnyel már a nyolcvanas években is tisztában voltak. Csak akkor még igyekeztek egy gyerekmûsor bohókás álcája mögé rejteni.

Chuck Norris Karate Kommandója egy meglehetõsen rövid életet (konkrétan öt epizódot) megélt szombat reggeli rajzfilm volt a nyolcvanas évek közepén, amiben Chuck és a barátai - egy mérhetetlenül kimért és lovagias szamuráj (Kimo); egy szumóbirkózó (Tabe), aki természetesen csakis a kajára tudott gondolni, de mellékesen tonnákat emelt meg félkézzel; egy idegesítõ kamaszkölyök (Reed) és az õ sokkal érettebb és ennek okán állandóan hisztizõ szerelõzseni ikernõvére (Pepper); egy elmésen csak Farkasnak elkeresztelt... nos, farkas, és mind közül a legidegesítõbb, Chuck nevelt fia, a vietnami Too Much (vagyis Túl Sok), akinél tenyérbemászóbb figurát animált sorozatokban nagyon keveset találtak még ki - bátran szembeszálltak egy világméretû terrorszervezettel, amelynek vezetõje a titokzatos Karom, és esküszöm, ez a figura egyenesen a Bigyó felügyelõbõl jött. A jelek szerint néhány év után csak feltûnt valakinek, hogy az az alak ön-, köz- és univerzális mértékben veszélyes mindenkire maga körül százmilliárd fényéves körzetben. Vagy csak megunták, hogy ennyi idõ alatt sem volt képes lekapcsolni egyetlen elcseszett Bond-bûnözõmásolatot, és inkább a világegyetem legkeményebb alakját állították az ügyre. Nem tudni. Csak annyit, hogy Chuckék is ugyanúgy körberohangálnak a világon, és szembeszállnak a Karom roppant félelmetes nindzsáival, akik annyira kemény ellenfelek, hogy egy igazi Szupernindzsa vezeti õket! Igaz ugyan, hogy ezen nindzsák egyike sem ért a harcmûvészetekhez és feltûnõbb ruhákban járkálnak, mint bármely kétballábas ellenség akármelyik Amerikai nindzsa-filmben, de ez ne zavarjon minket.

Habár a sorozat nagyobbat bukott, mint Kiszel Tünde tudományos oktatófilm-sorozatának terve, a Marvelnél, ahol a nyolcvanas években mindenbõl képregénysorozatot csináltak, amiben humanoidnak tûnõ alakok szerepeltek, és egy egész irodát mûködtettek az olcsó franchise-képregényeknek (Star Comics néven), természetesen akadt valaki, aki remek ötletnek találta, hogy készítsenek képregényt ebbõl is, és dobják piacra a sorozat indulásával egy idõben.

Vagy csak féltek attól, hogy Chuck Norris kikaraterúgja a valagukat a téridõ-kontinuumból, ki tudja.

És nem is ez a legfurább az egészen, hanem az alkotógárda. A Star akkori szerkesztõje, Jo Duffy írta mind a négy megjelent részt. Duffy korának egy elég népszerû szerkesztõje volt, bár érdekes módon sose jutott a nagy címek közelébe. Az egészséges sovinizmus akkor is erõsen jellemezte az irodát, nem csak most. Duffy szereplése egyébként azért is fura, mert a tény, hogy egy nõ írt egy sorozatot, aminek a lényege összefoglalható három szóban (benyalunk Chuck Norrisnak), kicsit érdekesen veszi ki magát a nemek szerepét illetõen. Ugyanakkor Duffy volt a Glory c. sorozat írója is, egy tipikus közép-kilencvenes évekbeli Image-képregényé, amelynek története gyakorlatilag annyi, hogy egy bikinimodell egy szál semmiben egy kardot lóbálva szexi pózokban küzd a generikus rosszfiúk ellen. Némi görög mitológiai hblatyal megtámogatva. (Aki el akarja ezt képzelni, olvassa a Dymanite Athena-sorozatát, elég hasonló alapszitu.) Emiatt amúgy évekig nem hittem el, hogy Jo Duffy nõ. Pedig de.

A másik fõ alkotó pedig nem más, mint Steve ÉnalkottammegPókembertésmindenkielmehetamúgyafenébe Ditko. Pókember rajzolóját állították rá a Chuck Norris-képregényre! Ami a Star Comics alatt jelent meg! Ha ez nem jele annak,hogy valaki valahol nagyon utálta Ditkót és az emberbarátinak közel sem nevezhetõ személyiségét, akkor nem tudom, mi.

De vissza a képregényhez. Az elsõ számot annyian és annyi helyen döngölték a sárga, piros, kék, lila, pepita és minden más színû földbe, sárba, vízbe és nem légnemû közegbe, hogy már felesleges bármit is mondani róla. Még ha magyarul nincs is eddig róla komolyabb kritika. A második füzetnél ilyenrõl már szó sincs, sõt, még az elsõ kritikusai sem hiszik el többnyire, hogy ebbõl készült folytatás is, pedig igen. És ami a legdurvább, hogy a második rész mellett az elsõ csak egy szende próbálkozásnak tûnik. Nem hiszitek? Akkor menjünk végig rajta.

Már maga a borító is azt sugallja nekünk, hogy Chuck Norrisszal nem érdemes packázni. A fickó olyan durva, hogy még akkor is kidõl az ellenfele, amikor fél méterrel a feje fölött repül el a lába. Chuck Norrisnak már a menetszele halálos! Ráadásul mivel jó eséllyel görnyedt állapotodban ér az utolsó eszméletednél lévõ pillanatod, még azt is tudni fogod, hogy ki intézett el, ugyanis Norris annak ellenére, hogy nem csípte meg egyetlen radioaktív rovar sem, de még csak egyetlen katonai atomkísérlet területére se tévedt be, hogy mindenféle különleges képességre tegyen szert a nagy mennyiségû radioaktív sugárzás magába nyelésével (gyerekek, ne feledjétek, ha beleestek az atomreaktorba, legalább 75%-os esélyetek van, hogy rák és egyéb sugárfertõzéses kellemetlenségek helyett minimum a repülés képességével jöttök elõ), mégis saját szuperhõslogója van a mellkasán, rajta a monogramjával. Chuck Norris. Két betûbe belesûrítjük, és még így is halálos.

De nem csak Chucknak van vér a pucájában. Bizony, az eredeti beíró, Hugh Felix olyan bátor volt, hogy a nyitóoldalon Chuck feje mellé odaírta haaatalmas betûkkel, hogy Margie, ami egy nõi név. Megjegyzendõ azonban, hogy Felixrõl soha többet nem hallott ez után senki sem. Pedig sejthette volna, hogy bajba kerül emiatt, hisz az egész oldalon az összes létezõ szövegbuborék nyíltan közli velünk, hogy a kikötõ összes munkása, világlátott tengerésze és egyéb bámészkodója már attól elveszíti az uralmat saját bélrendszerének mûködése felett, hogy Chuck Norris elsétál közöttük. Chuck Norris, emberek. Nem kell hashajtó, csak hogy meglásd õt feléd közeledni.

De Chuckot nem érdeklik a bámészkodók, még akkor sem, ha az egyikük annyira megrémül a nagy Chuck férfias kisugárzásának szelétõl is, hogy az opportunista Túl Sok fél pillanat alatt rádumál egy olcsó tengerparti bóvlit azok közül, amiket a bolygó összes nyaralóhelyének összes árusítóhelye kizárólag a hülye turistáknak képes a nyakába varrni helyi nevezetességként, még akkor is, amikor bizonyos esetekben adott helyi nevezetességre hatalmas betûkkel van fröccsöntve a Made in Thailand felirat. Chuck azonban nem törõdik vele, hanem egyenesen a legkeményebb kikötõi keményfiúk törzshelyéül szolgáló bárba tart, ahol James Bondot megszégyenítõ elmés taktikával kideríti, hogy a legújabb szuperszámítógépet, a Banana 7000-est hamarosan el akarják majd rabolni. Ugyanis, mint tudjuk, ha a legújabb fejlesztésû szuperszámítógép körüli pletykák érdekelnek minket, akkor a legjobb információforrás a kikötõi kocsma.

A helyieknek persze némileg az önbizalmába gázol, hogy egy hároméveseknél is ciki trükkel szedték ki belõlük a szupertitkos információt, és ez a sértés annyira elhomályosítja az értékítéletüket és a józan eszüket, hogy üvegekkel és széklábakkal mennek neki Chucknak, és még egyetlen valamirevaló Fülig Jimmy segítségét se kérik. Ennek eredményeképp természetesen pontosan négy izgalommal és akcióval teli panellel késõbb már mindegyik vagy a törött csontjait számolja a padlódeszkák között fetrengve, vagy próbál kimenekülni a vízparti vendéglátóipari egységbõl. Azonban a kikötõben terjengõ rothadó halszag hamar az agyukra telepszik, ugyanis hárman is megfordulnak, hogy szembeszálljanak Chuckkal. Mert ha harmincan nem bírtatok el vele egy rakáson, hárman biztos jobb esélyetek lesz. Nem túl meglepõ módon a következõ oldalon már egyiküket se látjuk.

Túl Sok, aki az egész jelentet csendes távolságból végignézte, a tõle megszokott idegesítõ kis kripliként fél pillanat múlva már Chuck vállát veregeti, hogy milyen szépen elintézték õket, sõt, még hozzáteszi, hogy mivel látta, hogy az egész banda annyira berezelt tõlük, hogy biztos nem mertek volna hazudni nekik, így nem jelentett neki lelkiismeret-furdalást a vízbe gáncsolni a szerencsétlen menekülõt. A jövõ nemzedéke, hölgyeim és uraim. Egy híresség mögé rejtõzõ, gerinctelen, kegyetlenkedõ szemétláda, aki még a turistáktól lenyúlt pénzt se adná vissza az áru eredeti gazdájának, ha Chuck nem szól rá. És õ a Karate Kommandó megbecsült tagja. Nem is olyan nagy csoda talán, hogy sose kerülnek a Karom elfogásának közelébe. Azon se csodálkoznék, ha Túl Sok lenne a beépített embere, aki csak azért van, hogy szétzilálja a csapatot és tönkretegye az akciókat.

Újabb vágás, ezúttal a Karate Kommandó két ázsiai tagjára, Kimora és Tabére. Õk ketten igazából csak azért kellettek, mert valamivel még muszáj volt igazolni a "karatét" a csapat nevében. Igaz, hogy az egyikük szumózik, a másik pedig egy szamuráj, de hát ferde szemû mind, biztos karatéznak. Imádjuk a nyolcvanas évek faji felvilágosultságát. És ha ez nem lenne elég, esküszöm, a szamurájjal valahol nagyon nincs rendben valami. A busidó észveszejtõen szigorú tanai szerint élõ, az életét egyetlen szempillantás alatt feláldozó, vakon hûséges harcos, akinek az ura és a kardjai a legszentebbek az életében, az ideje nagy részét olvasgatással és versírással tölti, és az egész oldalon csakis arról beszél, hogy kifejezett vágya, hogy egyedül sétálgasson a természet lágy ölén, és késõbb verset írjon. És ha nem lenne ez elég, hogy az ember úgy érezze, szamurájunknak kicsit talán túlságosan is balra húz a katanája, a szumósunk a végén megkéri, hogy ha kettesben lesznek, olvassa fel a verset. Ez az a pont, ahol nagyon nem akarom tudni, hogy vajon miért van ezeknek közös szobája a hatvanezer négyzetméteres központban...

De ennyi elég volt a... zavaróan fura párosból, vágás a testvérpárra! Akik közül a fiú szerepét a mai napig nem sikerült meghatároznom. Pepper, a nõnemû testvérfél a csapat mûszerésze, számítógép-szakértõje és sofõrje, ami bizonyos szempontból szép, mert a legtöbb csapattal szemben, ahol a nõi tag csak kötelezõ díszletként van ott, Pepper komoly szereppel bír. Kicsit talán túl komollyal. Olyan, mint egy ösztrogénvezérelte svájci bicska. Aki idõnként hisztizik, mert hát õ nõ. Valahol a koncepcióterveknél valaki valamit nagyon eltolt, de nem vagyok benne biztos, hogy csak itt. Szóval Reed, a hímnemû testvéregyed... Reed valószínûleg az álcázás nagymestere lehet, ugyanis az ideje nagy részében magát egy hisztis 12 éves csitrinek álcázza, és most is egy teljes oldalt végigvinnyog arról, hogy mennyire unalmas a szobában ülnie és a Banana 7000-es szuperszámítógépre vigyáznia. Pepper pedig végre megunja, és az egyetlen épeszû csapattagként azt teszi, amit bárki tett volna fél órával ezelõtt: elküldi Reedet a fenébe. Az meg, mivel eszet elfelejtettek neki írni, vagy inkább a nõvére kapta a teljes szürkeállományukat, szó nélkül távozik is... az õrszolgálat kellõs közepérõl. Chuck Norris jól képzett, vérprofi, megingathatatlan Karate Kommandója, akik egy nyavalyás õrszolgálatot se képesek végigülni! Az inkompetens nindzsák hirtelen sokkal veszélyesebbnek tûnnek, nemde?

És most... most, kedves olvasók, ki itt lapoztok, hagyjatok fel inden ép ésszel, mert ami most jön, amellett Zuzu Petals az értelmi hányados evolúciós csúcsa. Ha bárki azt hiszi, hogy a viccbeli szõke rendõrnõknél lejjebb nem lehet menni... íme Reed! Reed a szálloda elõterében ugyanis belefut egy lányba, aki a nyakába ugrik, és sírva közli vele, hogy azért jött, hogy ellopja a szuperszámítógépet, mert a beteg édesanyjának szüksége van a pénzre, és a Karom követõi pénzt ajánlottak neki, ha elviszi a déligyümölcsrõl elkeresztelt masinát nekik.

És itt most álljunk meg. A Karom, a bolygó ÖSSZES nemzetközi bûnüldözõ szerve által legjobban keresett személy, a mesterbûnözõ, aki annyira tökös, hogy szembeszáll magával Chuck Norrisszal, azt a zseniális tervet eszelte ki, hogy beküld egy tök ismeretlen lányt a Karate Kommandóhoz, és kicipeltet vele egy teljes SZÁLLODÁN át egy legalább háromszáz kilós számítógépet. Nem Chuckot és a Karate Kommandót kellene a fickó után küldeni, hanem a lánycserkészeket. Két perc alatt letakarítanák a CIA és az Interpol komplett körözési listáját, ha ez a tag áll az élén. De nem ez a legszebb... hanem, hogy amint a végén kiderült, Reed végig el is hiszi ezt. És nem ez a legdurvább. Hanem hogy a lány igazat mondott. Tényleg beteg az anyja, és szó nélkül odasétált a Karate Kommandóhoz, hogy ellophatja-e a szuperszámítógépet. Itt mindenki teljesen retardált?! (Ellövöm a poént: igen.)

De vissza a fõ történethez, mert akármilyen hihetetlen, itt az is van. Ugyanis a Banana 7000-es még mindig ott van abban a szerencsétlen hotelszobában, de már nem sokáig. Ugyanis KÉT nindzsa bekopog, és miután Pepper szó nélkül ajtót nyit nekik (igen, mert amikor egy szuperfontos objektumot õrzünk, és tudjuk, hogy az ellenség le akar csapni, kérdés nélkül ajtót nyitunk minden vadidegennek), azok rátámadnak, és azzal fenyegetõznek, hogy lelövik... a számítógépet. Hé, nem azért jöttetek, hogy ELLOPJÁTOK? Nem a lányt kellene inkább kilyuggatni? Tudjátok... zsákmány elvisz, akadályozó tényezõ kiiktat, nem fordítva.

De nem. És persze ebben a negatív átlag-IQ-jú világban ez a terv mûködik. Pepper, aki egészen addig egymaga szétrúgta a hatlamas támadósereg valagát, hagyja, hogy megkötözzék, akár a húsvéti sonkát, és a két nindzsa a dög nehéz géppel és Pepperrel együtt távozik a zsúfolt tengerparton, és senki se veszi észre õket. Itt mindenki vak is, nem csak hülye?

De hiszitek vagy sem, még mindig nem vagyunk a mélyponton. Ami most jön, az minden idõk legmerészebb tette az õsrobbanástól a mai napig, ugyanis amikor Reed közli a bandával, hogy amúgy elmondták neki, hogy el akarják rabolni a gépet, de õ azt hitte, ezt anélkül teszik, hogy ártanának az azt védelmezõ nõvérének, és még meg is állapítja mellé, hogy mekkora marha volt (JÓKOR jut eszedbe, Sherlock!) Chuck idiótán rávigyorog, és megnyugtatja, hogy nem az õ hibája volt. AKKOR KIÉ?! Ez a marha veszélybe sodorta az akciót, a számítógépet, az egyik csapattagot és a komplett Kommandó minden hitelét, a minimum, hogy hármas intergalaktikus sebességgel kellene úgy tökön rúgni, hogy még az ükunokái is csak szopránban tudjanak énekelni. De nem, helyette a Kommandó összedugja a fejét, és elõállnak a mesteri tervvel: a farkassal kiszagoltatják Pepper nyomát. Mert az elrablói biztos nem tették autóba, aminek a benzinszaga teljesen elnyomná az emberét, nem, helyette biztos végigcûgölték a másfél méteres szuperszámítógéppel együtt a nindzsaruhájukban a nyüzsgõ tengerparti turistaparadicsomon. Mivel azonban a Karom követõinek a rajzfilmes szabályok értelmében ostobábbnak kell lenniük a fõhõsöknél, akármilyen kivitelezhetetlen is legyen ez... igen, pontosan ezt tették.

És még csak a sztori kétharmadánál tartunk, emberek! És a Karom követõi még nem lõtték el az összes kártyájukat. Ugyanis, amint lapozunk egyet, kiderül, hogy az egész átokverte bandában nincs SENKI, aki tudná, hogyan kell bekapcsolni egy számítógépet. 1986-ot írtunk, emberek, a fél USA-nak volt már otthon legalább egy tetves Commodore-ja. És kiderül, hogy legalább egy tucat nindzsa volt ráállítva erre az akcióra. Hogy miért csak kettõ vett részt ebbõl konkrétan a, nos, az akcióban, nem tudjuk. Biztos akkor ment a Dallas. De aggodalomra semmi ok, ugyanis az akciót amúgy teljes mértékben felnyomó Margie (és igen, a címszereplõ az a lány, aki elõadta az operába illõ nagyjelenetét Reednek) meggyõzi õket, hogy hagyják kettesben Pepperrel, õ majd ráveszi az együttmûködésre. Miért is ne. Elvégre Reed ikernõvére, van rá 50% esély, hogy õ is olyan hülye, mint az öccse...

Eközben a fõhõseinknek sikerül lekövetniük a szagot... egy külvárosi házikóba. Azért kíváncsi lettem volna a szomszédok arcára, amikor a tucat nindzsaruhás alak beköltözött melléjük. De mit tegyenek hõseink? Elvégre nem kockáztathatnak egy frontális támadást ennyi lehetséges ártatlan ember jelenlétében! Természetesen akad egy mesteri tervük, ami a Karom követõiével vetekszik: odamennek és bekopognak. És azok kinyitják az ajtót. Igen, a nindzsák hivatalosan is olyan hülyék, mint õk. De mivel a fentebb említett szabály szerint MUSZÁJ idiótábbnak lenniük, így delikvensünk teljes nindzsafelszerelésben, pisztolyt lóbálva nyit ajtót. A pizzás fiúnak biztos nem tûnik fel, ha így fogadják, sõt, a postás esetében is biztos segít elvegyülni a környezetben, mint ahogy egy nindzsának ugye kellene.

A kommandósok erre természetesen rohamoznak, de a tucat nindzsa befejezte a Dallas ismétlésének nézését is, így semmi sem akadályozza meg õket, hogy visszatámadjanak. És ugyan mindegyikük pisztolyt fog a kezében, de a jelek szerint a költségmegszorítások miatt a Karomnak nem volt ideje megtanítani õket, hogyan kell meghúzni egy nyavalyás ravaszt. De még ha tudnának is, akkor se lenne esélyük az olyan védhetetlen taktikák ellen, mint a ruhájuk díszítéséül szolgáló keresztövet elvágó szamurájnyisszantás, ami a jelek szerint hipnotikus szuggesztióval is párosul, mert bár említett szamuráj ott áll aztán elõttük védtelenül, hogy telepumpálhassák ólommal és egyéb, szervezetre ártalmas mennyiségû nehézfémmel, a nindzsáink meg se bírnak moccanni. Az elérhetõ rosszfiúk kínálatának nagyon a legmélyérõl kellhetett összeválogatni õket a Karomnak.

De most lehetne kérdezni, hol van a Karate Kommandó legmegbecsültebb tagja? Nem Chuck, õ természetesen egymaga elintézett a tucat nindzsából a különbözõ paneleken összesítve legalább negyvenhatot. Hanem bizony ott van Túl Sok is, aki magára vállalta azt a nemes és elszánt feladatot, hogy Farkas pórázát tartva levadássza a nindzsák macskáját, aki minden bizonnyal a banda legveszedelmesebb titkainak õrzõje is. És onnan lehet tudni, hogy ez egy roppant fontos feladat volt, hogy a végén természetesen megdicsérik. A semmiért. Felvételiznem kellene a Karate Kommandóba, csak félek, elkapnám az idiotiszt, ami mindenkit megfertõzött már ott.

Fogytán a képregény, és ez Duffynak is feltûnhetett, mert az utolsó elõtti oldalon egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az idõközben csodásan pálfordult Margie egy nagy és valószínûleg drága váza segítségével leüti az utolsó nindzsát, amely tettért aztán a befutó kommandósok mindet hajlandóak megbocsátani neki, sõt, amikor kiderül, hogy az anyja tényleg beteg, még egy rakat pénzt is adnak neki. Margie pedig annyira aggódik beteg rokonáért, hogy szép nyugodtan Reed nyakába ugrik, végigcsókolja, és teljesen nyugodtan, vidáman álldogál a Kommandó mellett. Azért ahhoz képest, hogy amikor másodszorra láttuk, egy folyót sírt a nagy aggodalmában, amint megvan a lóvé, eléggé higgadtan kezeli ezt a beteg anyás szituációt. De persze a lényeg az, hogy a gép megmenekült, a nindzsákat elfogták, és a végén vidám, barti módon beszólhatnak a csapat egyetlen nõtagjának is, amin mindenki vigyorog, mert remek poén élcelõdni az egyetlen nõn, akinek ráadásul háromszor több esze van, mint Chuckon kívül az egész bandának együttvéve.

Ez a képregény rossz. Ugyanakkor zseniális is. Van a rossznak egy olyan határmezsgyéje, amitõl a rossz átmegy gagyiba, és megint elkezd élvezetes lenni. Mindenki látott már ilyet, B kategóriás szörnyfilmektõl kezdve olcsó, mégis szórakoztató játékokon át azokig a rémületes zenékig, amiket valamiért mégis képesek vagyunk végighallgatni. Viszont egy idõ után a rosszaság ezen is túlmegy, és onnantól fogva egyszerûen érezzük, ahogy egyesével, sikoltva halnak el az agysejtjeink. Mint az All Star Goddamn Batman esetéen. Vagy a Teletubbieséban. (Igazság szerint nemzetközi vitát lehetne nyitni arról, melyik lehet károsabb az emberiség szellemi egészségére nézve.) És ez a képregény ennek a gagyin rossz/szürkeállomány-pusztítóan rossz határnak a lehetõ legvékonyabb mezsgyéjén táncol. Néha az ember a fejét veri már kínjában, hogy mennyire félelmetesen hülye itt mindenki, ugyanakkor már kíváncsian olvas tovább, hogy miként lehet ezt még fokozni, hisz annyi oldal van még hátra. És pont ezért is fordítottam és akartam, hogy minél több emberhez eljusson. Mert a gagyi néha igenis jó. Bruce Campbell filmjeit is ezért imádjuk. Kell idõnként valami, ami a rosszaságával szórakoztat, és képregényben keveset tudok, ami jobban megfelelne ennek a Chuck Norris Karate Kommandójánál.

Genzo:

Köszönöm Talgabynak ezt a nagyszerű cikket, remélem nem az utolsó volt.A képregényt természetesen elolvashatjátok a HálóZsákon, és akkor ti is meglátjátok mindazt, amit Tgaby összeírt nekünk.